Homokos báró fogyás

Éjfél elmult; az égen át szétfoszlott fellegek száguldanak s a hold néha felmerülve sötét fátyolából, halvány világot terjeszt láthatáromon. Minden hallgat - csak befagyott ablakom rezgése s az északi szél, mely néha hosszú jajgatásként felszólal, szakítják félbe a nagy, végetlen csendet.

Szegény elfagyott föld, mi szép valál tavaszi napjaidban! A magas hegy örök nagyságát eltakarva új virágzással, a nyájas völgy s tiszta folyója, a hatalmas fejlődés a magas tölgytől a legkisebb fűszálig, s homokos báró fogyás merre csak fordulánk, mindenütt zöld és virágzás, mindenütt egy boldog teremtmény örömhangjai határidon.

Ilyen valál akkor - és most! Hová lettek virágaid, hová a pacsirta csattogó homokos báró fogyás, hol tiszta eged s meleg sugárai? Oh, ki mint féreg, csak egynapi életre születnék! Ki a nap első sugárinál ébredve, elhalna, mihelyt a nap a hegyek mögött leáldozik, ki nem látva egy pár bimbó fejlődésénél, nem hallva a madárkák víg énekénél egyebet, elmehetne s nem sejdítené, hogy e fényes napra éj, e virágdús tavaszra tél, a nyájas korra, melyben ő oly boldognak gondolá magát, bánat s gyengeség évei fognak következni: mi nagy, mi dicsőnek gondolhatná e világot!

Lehetnek s vannak kivételek, de a többség túléli boldogságát, s kevés van köztünk, kit, ha halálra gondol, az öröm, melytől válnia kell, s nem inkább azon gondolat töltene keserűséggel, hogy még eddig oly keveset élvezett; kinek, ha egy év határához ér, nem jutna eszébe, - mint nekem most - hogy jobb lenne, ha az év, melynek első napja pirulva közelít, inkább sírja, mint gondterhelt feje fölött vonulna át.

Az év vég éjszakája borul el a földön, kevésre az óra elpercegé utolsó pillanatjait, s az emberi nem új szám alatt kezdi régi történetét. Egy új év kezdődik s minden szív újra elkezdi reményeit: mintha az új esztendő nem ugyanazon téli éjjel kezdődnék, mellyel a régi végződött, mintha kalendáriumunkkal változtatni lehetne a szívet vagy kiszakítani multunknak szomorú jegyzékeit. Szegény emberek! Mint a szerencsétlen játékos, ki mindenét veszté, álltok új évetek elébe, bizodalommal, mert hisz annyi veszteség után végre nyernetek kell, azt gondoljátok; hivékeny hitelezőkként engedtek új s új határidőt sorsotoknak, mely az ígért szerencsét eddig nem adta meg, s ha a kártya ismét vesztetekre fordult s az homokos báró fogyás ismét csak ígért, ti tovább reméltek, mint annakelőtte; hisz reményleni hogyan lehet most lefogyni őrültsége nemeteknek, a gyengeség, mely éltetek elviselésére erőt ad.

Oh miként élhetnétek, szegény nyomorult emberek, ha remény nem derítené e sötét pályát, melyen haladtok!? A remény - oh egykor nekem is voltak reményeim, szép boldogító reményeim! Hátratekinték - ott nem vala semmi, mi lelkemet vádolá; előre néztem s ott nem vala semmi, mitől félhettem; a gyermek keserveit a nap elvivé magával, s ő nem sejdíté még, hogy vannak bánatok, melyeket az éj el nem takarhat álomfátyolával.

Ónt s viaszt önték társaimmal, s a kihűlt ömledéknek rendetlen formáiban jövőmet kémlelve, egy darabka viasz, mely a vizen fönnúszott, gályának látszott, min a világot körül evezendem; a véletlenül kerékké ömlött ón korona vagy borostyán lett képzetemben - minden csak egy szép jövőt jósola még. S később, midőn ifjúvá nőttem, s e szív szeretni tanult, midőn minden gondolat egybepontosult, minden remény egy nagy reménységben elveszett, oh miként nem örültem akkor az idő haladásának; mennyi megelégedéssel gondolám magamban, ha a nap lealkonyodott vagy az év végnapja derült fölöttem: a holnap, melyre vártál, közeleg; az év, melyben boldog léssz, földerül; akkor a jövő még barát vala, s dobogó szívvel várám jöttét.

Urad dal fogyás Éget cukrot vagy zsírt

S most - mi maradt most ennyi reményből? Minden, miről a gyermek álmodozott, mit az ifjú képzete gyönyörtől remegve átfogott: dicsőség, szerelem, barátság s önérzet - minden eltűnt.

Ismerni tanultam az embereket s elszörnyedtem alávalóságukon; ismerni tanultam önmagamat s elundorodtam nyomorultságom előtt; nincs homokos báró fogyás, mi e keblet vággyal vagy félelemmel töltené, senki, kit szeretni vagy gyülölni tudnék - s mi várhat rám? Itt állani e nagy világon, s látni az évszakok változását, s számolva az egymásután elfolyt éveket, nem örülni s nem keseregni annyi napok s évek leforgása alatt; egy halott a gazdag élet közepett, dobogó szívvel, ifjú erőmnek teljében s mégis örök tehetetlenségre ítélve, örökre azon egy kínos érzetnek terhe alatt, hogy e szívnek jövője nincs többé e világon.

Oh Istenem, mit tevék, hogy ily kegyetlenül büntetél! Hisz jól tudom, hogy egykor el kell veszni örömeinknek a világon; a gyermek mosolygó arcát komor redőkkel szántja át az idő, s nem őszült meg senki a nélkül, hogy látná, miként minden font arany, melyet a szív aknájából felhozánk, nagy ürességet hagy maga után, s minden, mit a sors élvezetben ad, kölcsön, mely által első pillanatban gazdagoknak érezzük magunkat, de melynek soha el nem engedtetnek kamatjai.

PODMANICZKY FRIGYES: AZ ALFÖLDI VADÁSZOK TANYÁJA

Oh, de az aggot tűrni tanítja gyengesége, mögötte egy hosszú élet derült emlékei állnak, s bármi nehéz tapasztalást raktak évei elgyengült vállaira, ő érzi, hogy nemsoká fogja viselni nyomasztó terhét s nyugodtan halad tovább sírja felé.

A kegyes kéz, mely a virágot lesimítja tövéről, mihelyt elfonnyadott, mely a felleget földre engedi szállni, mihelyt terhe megnehezedett, mely a legyet elszenderíti, ha a tél közelg, mely minden teremtményénél az élet- s éldeletnek határt adott, megadja neki is nyugalmát - ő nem panaszkodhatik. De én - én, ki homokos báró fogyás küszöbén állok, ki vigasztalásomul a multra nem tekinthetek, kire talán egy hosszú jövő vár, s ki mégis már éltem romjai fölött állok, tűrve az aggkor minden kínjait ez ifjú életdús szív egész érzékenységével!

Oh Istenem, miért átkozál el engem, miért halmoztál ennyi szenvedést ez egy árva kebelre? De nem önmagam vagyok-e oka szenvedéseimnek? S midőn gyermekből ifjúvá nőttem, s az őszileg elfonnyadt mezőkön végigtekintve, az északi szél bánatos szavára hallgaték: a száraz levelek fölött, melyeket, egy mult tavasz emlékeit, a légvonat lábaim előtt csörögve tovább sodort: nem emelkedett-e száz bájló emlék lelkemben?

S ha e hatalmas hangok most csak bánattal töltik szívemet; ha az őszi szél csak a fájdalmas vágyat ébresztheti keblemben, hogy én is sietve elszállhatnék e virágtalan határokról, tarthatlanul végigfutva téli ösvényemen, s eltűnve mint e természet nagy fohásza, mely az év romjai fölött végigfut, s nem hagy nyomot maga után karcsúsítsa az SD-t szimbolikus linkekkel a természet-e oka, mely változatlan szépségben, öröklő nagyszerűségben áll körülöttem, s nem önmagam-e?

Önmagam, ki e nagy természet közepett, hol minden él, minden virul s gyümölcsözik, hol minden fűszál a nap sugáraiban fonnyadt s újul, hidegen, örömtelen maradok?

Ifjúkorom telve vala bánattal, telve számtalan kis s nagy áldozatokkal, melyeket majd az élet kívánt, majd szívem önként ajánlja, s miért nézzek vissza vágyódva e napokra?

Nem a világban, önmagamban fekszik az ok.

Boldogtalan, ki hinni s szeretni nem tudsz, ég és föld nem enyhíthetik bánatodat! De nem, - ne érettem, az egyesért folyjanak nemes könnyeid - mit árt, ha a fergeteg az egyes fűmagot felkapva, szárnyain elvivé virágzó rétjéről; mit árt, ha egy szem eső a puszta homokja közt hasztalan enyészett el?

Oh, de sírj korod fölött, te nemes kebel! Tekints magad körül, s vajjon ha e szegény nemet látod, vérezve ezer sebből, eltörpülve egy évezredes zsarnokság nyomasztó terhe alatt, remény nélkül, ha a földön körülnéz, hol elnyomói csak a sírt hagyták meg vigasztalásul számára; remény nélkül, ha föl az égre tekint, mert hite elveszett; vigasztalás nélkül mindig s mindenütt, csak gyűlölésében, mellyel elnyomóira tekint, s a kétségbeesésben, mellyel láncait rázza, mutatva meg néha, hogy emberi méltóságának érzetét még nem veszté el egészen: - s vajjon nem szorul-e kebled e látmánynál?

Oh, ha még egyszer visszajönnének a remény boldogabb napjai! Oh de vajjon - ha ez országban, hol az emberi nem félszázad óta annyira haladott vagy legalább annyit mozgott, hol annyi csalhatatlannak hirdetett gyógyszer használtatott s nem segített, körültekinténk: nem kell-e szomorúan lemondanunk a reményről?

Címkefelhő

Ha látjuk mindazon kis szíveket nagy ambícióikkal, látjuk azon számtalan kicsiny s óriási önzést, mely egy nép csalódásából él, halljuk a hangos szavakat, melyeknek értelme nincs, ha meggyőződénk, hogy egy miniszteri tárcának veszte vagy nyerése a nagy cél, mely mindent ily mozgásba hozott - akkor mit mondjunk? Ne szánja senki a hatalmas ivadékot, mely első forradalmunk nagy napjaiban élt. Nagyok valának szenvedései, de vajjon homokos báró fogyás vala-e nagy reménysége is?

Nézd őket legszomorúbb pillanatjaikban; nézd a girondisták Sokrates-seregét, midőn a vérpad előtt a Marseillaiset énekli; nézd azon vitézek ezreit, kik a honnak határait védve vagy Egyiptom égő homokhalmai között estek el, s végfohászukban még a szabadságot élteték; vagy nézd az éhező népséget, mely a szabadságfa körül táncolt, s vajjon boldogtalanok voltak-e ők?

Mi baj, hogy a szabadság, melyért vívtak, még nem adá meg áldásait: a nap maga, midőn feljő, csak hidegebbé teszi a léget; ők nem vártak mást. A mag, melyet ők hintének el, még nem hajthata növényeket ott, hol oly rövid idő előtt egy más elem uralkodott, s mint az apály után, csak pusztaság maradhatott vissza; de ők tudták ezt s csalatva nem valának.

• Íme a 10 napos meleg vizes fogyókúra receptje Megosztás Csirip Ma már nők és férfiak egyaránt szeretnék jó formába hozni magukat, vannak, akik nagyon sok pénzt fizetnek azért, hogy elégedettek legyenek kinézetükkel.
• A kolozsvári nagy-piaczon.

Oh de mi, kik fölött e nap, melynek ők csak első sugárait látták, ötven évig ragyogott, s kik mégsem érezők melegét, kik ötven év után láttuk e vetéseket kopáran most, mint akkor; kik azon korban élünk, melyért ők véröket adák, melyre gondolva lelkeiket vágy tölté el, s kik, annyi nagynak örökösei, oly szegényen maradtunk, hogy apáink nagy emlékeire csak pirulva nézhetünk fel; mi, kik félszázados szabadságunknak csak azon egy következését látjuk, hogy a nép az uralkodó s jobbágy hibáit egyiránt fölvevé, s szolgaként hajlongva minden hatalom előtt, zsarnokként csak hízelgőinek adja bizodalmát; mi, kik távol a parttól, csak a határtalan elemet látjuk magunk körül, s imádkozunk a vészért, mely parthoz veti vagy legalább elmeríti sajkánkat!

S vajjon lehet-e még remélnünk? Kik e nemzet sorsát most tartják kezeik között, ezek fogják-e megszüntetni szenvedéseit? Nézd e kor nagy férfiait, s ha felejtheted, hogy körülötted egy nép könnyezik, mosolyogj nyomorultságukon.

Nézd csak a hatalmas versenyzőket, kik egy miniszteri tárcáért futnak; nézd pártolóik nagy sorát, kik, miként vagy egytől vagy mástól várják hasznukat, zúgnak s tapsolnak, örvendenek s aggódnak, ha egy vagy más közelíte céljához; s nézd körülötte a népet, mely hideg közönyösséggel bámulva a versenyt, s tudva, hogy bármely rész érje célját, egy új homokos báró fogyás le fog győzetni ismét, s hogy egytől sincs mit várnia, nem aggódik s nem örül, hanem néz és hallgat - s vajjon nem szorítja-e kebledet a gondolat, hogy nemzetednek sorsa ily kezekben fekszik?

Egy meggyőződés kell századunknak! Mindenható lény! Oh adj világosságot nekünk! Eltévedtünk; de vajjon homokos báró fogyás az igazságot keresve tévedtünk-e el? Oh adj világosságot nekünk. Lám, mi küzködtünk az igazságért; mint a bányász a hegyek sötét oldalában, mint a gyöngyhalász az ingadozó tenger homokos báró fogyás úgy kerestük mi e kincset, lemondva minden örömről, melyet az élet nyujta, nem ijedve vissza fáradság s veszélyektől; s csak sötétség vala, mit munkánkkal kivívánk.

Oh küldj le egy derült sugárt reánk, Istenem. A bölcsek, kiket bámulva követénk, kételkedő bizonytalanságban tévelyegnek; ösvényünk eltűnt, reményeink elhagyának; oh irgalmazz kínainkon. Egy szerencsétlen homokos báró fogyás magzata, egyike azon millióknak, kik remény nélkül keresik igazságodat, emelem kezeimet hozzád, mindenható. Itt e komor magányban, hová az élet vészei e szívet széttörve kiveték, két évnek határán, melyeknek egyikével semmit sem veszték, másikától semmit nem remélhetek, a fölkelő nap előtt, mely ragyogva e táj fölött emelkedik, oh hallgasd meg imámat, Istenem; küldd le nekünk is sugáridat, hogy lelkeinkben is világosság legyen, homokos báró fogyás mi is ismét ragyogva álljunk színed előtt, hogy mi is áldva emelhessük szavainkat teremtményid végetlen seregével.

Könnyen emészthető ételek, melyek segítik a fogyást és a méregtelenítést - SelfnessYOGA

A szív mindent könnyebben tűr, mint a nemrég vesztett szerencse emlékeit, s maga a sír, melyben egy homokos báró fogyás hamvad, nem tölti annyi bánattal lelkünket, mint azon hely, melyen őt utolszor keblünkhöz szorítottuk; elhagyva tehát Párizst, atyámhoz menék. Majdnem egy éve vala, hogy nem láttam. Ő maga gyengélkedő egészsége miatt betegségem alatt nem jöhete Párizsba, s most annyi örömmel fogada, hogy vigasztalva, sőt annyi gyermek-emlékeim között szinte boldognak érezém magamat.

A már őszileg színezett fasor, hol első leckéimet tanultam, a ház hallgató termei, melyek gyermek-játékaim tanyái valának, anyám képe, szóval minden egy rég eltűnt szebb időt híva föl lelkemben, s a vágy, mely a szívet e szebb időkbe visszainté, elfelejteté néha közel keserveit. Oh az ifjú, homokos báró fogyás önérzetében, midőn a korlátokat, melyek közé őt kegyes végzete szorítá, átkozva, tettek, dicsőség után vágyódik, nem gondolá, hogy ha azon éveket, melyektől annyit várt, átélte, emlékei között majdan kedvesebb nem lesz, mint gyermekségének megvetett örömei!

Ilyen az élet: egy hosszú végetlen vágyódás az után, mit vagy már bírtunk vagy csak reménylünk, s minek örömeit ismét nem akkor élveztük vagy fogjuk élvezni, mikor a pillanat jelen volt, hanem mindig vagy előbb mint reményt, vagy később mint emléket. Így tölték majdnem egy hónapot.

A fák már nagy részint lombatlan álltak, a mező elhervadott s tiszta egünket őszi fellegek boríták el. Kedélyem ismét napról-napra komorabb lőn. Körömnek változása eleinte felvidítá lelkemet; de hozzászokva, az egyformaság ismét önmagamba vezeté vissza gondolatimat, melyek e csendes körben nyugodtabb, de talán még szomorúbb alakot vevének magokra. Naponkint Avignonba menék, meglátogatám nénémet, elmentem a templomba, hol Juliát először látám, s ki a város elébe, hol néha sétálni szoktunk, s Vauclusere, hol oly boldog órákat tölténk, s ha a kőre homokos báró fogyás, hol ő ült, a tóba nézve, hol az ő képe tükröződött, felhíva minden emléket, előmbe varázsolva képét, szavát, szerelmem gyönyöreit, végre mintegy szép álomból fölébredve körültekintek, s elhagyottságomat látám: akkor szívemet végetlen fájdalom rezgé át és sírni kezdék.

Így kis fogyás előtt és után egyszer a nimesi arénába. A nap már lealkonyodott, a falak elsötétedtek, csak az alkonypír úsza még fokonkint elhaló színekkel a nagyszerű építmény fölött. Meghatva álltam e dicső mű előtt, melynek romjai között először sejdítém a hajdankor nagyságát, s az emberi lét magas hivatásáról oly szépeket álmodoztam, s egy kőre ülve, éghez emelt szemekkel így gondolkoztam magamban: árva szív, mi hasonló vagy e romokhoz!

Gyönyörnek emelve, mint e falak, benned is sok nehéz bajt víttak szenvedélyeid, benned is örömtapsolva sereglettek ezer érzemények, eltakarva szavakkal a nehéz sóhajt, mely néha mélyedből felhangozék, s mint a gladiátor végfohásza, eltűnt a zajgó népöröm között.

De mivé lettél? Ékességeidet az idő elvevé. Az örömzaj elhalt, hallgat a küzködés, mely belsődből egykor felhangzott; s te állsz, állsz haszontalan emléke egy szép időnek, egy sírkő, melynek halottjai feltámadni nem fognak többé.

Kezemre támasztva fejemet, elmerülék sötét ábrándjaimban; szívemet le nem írható bánat tölté el. Mély gondolatomból lépések ébresztenek föl. S visszafordulva, fölöttem egy férfit láték, ki lassú léptekkel a lépcsőkön lefelé haladva, hozzám közelgett. Már alkonyodni kezde s eleinte nem ösmerék rá; de homokos báró fogyás mellém jött s szavát hallám, visszaemlékezém. Ki Arthurt már akkor is látta, nem maradhata közönyös iránta. Komolyan magába vonulva állt a gyermek víg társai között, mint egy idegen, nem értve tőlük, nem osztozva játékaikban.

Lelkét más vágyak, magasabb remények tölték el. Magas termete, szabályos arcvonásai, melyeknek halványságát a sötéten elömlő hajfürtök még inkább emelék, a nagy szem szomorú, s mégis oly meleg tekintetével, a szelíd búsongás nyugodt képvonásain, megszokott fájdalom bélyege, mely egész valóját eltölté, szóval minden különös bájt vona egész személye körül, s homokos báró fogyás őt homokos báró fogyás, megismeré a művészt, vagy azt, mi által művésszé leszünk: egy szenvedő, súlycsökkentő cellcept nemes kebelt.

Nem néz-e ez ős falakról tizenhét század reánk, s min annyi év hasztalan űzé emésztő hatalmát, min annyi vész dúlt, mi mellett annyi ivadék eltűnt, nem emlékezteti-e szíveinket, hogy valami van e földön, mit a századok el nem rontanak, s annyi változás el nem rabolhat: a művészet teremtményei s a szépnek érzete emberi kebleinkben.

Boldog, ki látva e nagyszerű építményt, hol mesteri egyensúlyban ív íven áll, ezredekig mozdulatlanul, miként a művész gondolá, s látva fölötte a tiszta egen a változhatlan csillagokat, csak a nagynak s szépnek állandóságára intetik.

Hogyan kell megmérni magamat? - Fogyókúra | Femina Hogyan kell mérni magad a fogyás

Állandóságot látok én is e falak között; de nem ez oszlopok, nem e tiszta ég, mely fölöttünk kéklik, engem e homok int rá. Aréna vala ez, egy csatatér, hol természetelleni harcban ember emberrel küzködött, hol az ártatlan szolga vadállatoknak martalékául tétetett ki, hol a durva sokaság nyugodtan követé az egyes szenvedéseit, örömmel vérének elapadó folyását, tapssal kíntelt keblének vég vonagló fohászait. S vajjon kinek nem jutna e falak között eszébe az is, hogy a művészet- s szépnek érzetén kívül még valami állandó vala az emberek között: - alávalóságuk - hogy nemcsak e falak, hanem egész szociális építményünk áll fenn ezredekig, fenntartva, mint ezek, részeinek egymásközti nyomása által.

Az emberi nem története szomorú gondolatokkal tölti lelkünket, de ha annyi szenvedések között, e bús világon, hol egy nap nem mulik a nélkül, hogy változásaival milliókat szerencséjüktől meg ne fosztana, s mégis évezredek után nemünk ugyanazon kínokat tűri; hol mint egy nagy tapodó-malomban homokos báró fogyás szüntelen s nem haladunk; hol, mint egy nagy pusztaságon, melyet mindenfelől ég körit, melynek határát mindenfelől talán virágozás környezi, az emberiség kétségbeesett bizonytalanságban tévelyeg, - a művészet nyomai előttünk mégis soha egészen el nem tűnnek; ha minden korban, minden nemzetnél feltaláljuk az ösztönt, mely a szép s nemes után vágyódva, a legdurvább nyelvnek megadja költészetét; ha látjuk miként nyúl kőhöz az ember, miként vegyíti színeit, csakhogy velök gondolatját testesítse, mintha nem volna semmi oly kemény vagy mulékony, mibe lelkét átönteni, mivel képzelmeit fenntartani nem akarná, - nem örvendetes-e ez?

S ha nekünk, sorsát látva, látva mi keveset értünk el, szívünk elszomorodik, lehet-e más vigasztalása, mint az: hogy mindig egy nemes cél után fáradánk, hogy kor oly sötét nem vala, melyben a művészet világos álomként nem lebegett homokos báró fogyás az emberek fölött?

Virág a művészet, mely az emberiség fáján nyílik, s bármi lombtalannak látszassék a fa, bármi sötét töve s görcsösök is ágai, míg ez fennmarad, nem mondhatja senki, hogy tavasza elmult s hogy egykor nem fog hordani gyümölcsöket.

A legnagyobb célért fárad s övé a legnagyobb remény e világon.